2015. augusztus 21., péntek

„Hasist? Szelfibotot?”

  Egy fotósnak elképzelhetetlen, hogy utazásaira ne vigyen valamilyen fotómasinát. Szinte már elvárás a család, a környezet részéről is, hogy nyaralásunkat kellő számú fényképes bizonyítékkal támasszuk alá. Folyton valami kényszert érzünk, hogy tengerpartot, tornyot, hegyet fotózzuk hatszáz szögből. Elkészítjük a kötelező szelfiket, a kötelező turista képeket és közben fogalmunk sincs, hogy mit fotóztunk. Jobb esetben a város nevére még emlékszünk. A fontosabb turisztikai helyeken a „mobil árusoktól” már nem mini Eiffel-tornyokat, Gucci táskákat vehetünk, hanem akciós szelfibotokat és mellé kis hasist, ami igazán vidámmá teheti a csoportképeket. Talán KIT-ben olcsóbb is :)

Egy a lényeg: két arc a képen, háttérben valami külföldi épülettel… és irány a facebook. Hazaérkezés után a képeket pedig jól elrejtjük számítógépünkön és nem kezdünk velük semmit. Semmit! A család, a barátok álmosan várják a vetítés végét. Nem is igazán vagyunk kíváncsiak mások élményeire, fotóira, hisz a képek alapján nem tudjuk átélni azokat. Talán ezért volt jobb a 2x36 kocka… Csak a lényeget fotóztuk. Megváltozott a Világ.


Én is megváltoztam. Az elmúlt években több alkalommal gyalogoltam párommal valamelyik El Camino útvonalon Spanyolországban, Portugáliában. Én is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne dokumentáljam az úton látottakat, az élményeket a legjobb minőségben. Első utamat gondos objektív válogatás, tervezés előzte meg. Aki nem ismerné ezeket a zarándok útvonalakat, annak elmondom, hogy kizárólag a hátizsákból élünk, és bizony minden cuccunkat a hátunkon visszük több száz kilométeren keresztül. Ezért sem mindegy, hogy milyen nehéz a csomag, milyen extra dolgokat pakolunk be. Gyorsan megtanultam, hogy mit nem szabad vinni, mit kell legközelebb otthon hagyni. Ilyen a nagy fényképezőgép is. Sok szép képet készítettem, de otthon kell hagyni a gépészetet és egy kisebb, könnyebb, zsebben elférő masinára kell váltani. Legutóbbi utunkon ijesztő hirtelenséggel hasított belénk a felismerés: nem akarunk fényképezni. Már nem. Hogyan is lehet fotón visszaadni az élményeket, a látottakat. Nincs az a gép, ami erre képes. Ügyetlenkedek, görcsösen komponálok, hogy meglegyen a kép és közben elfelejtem megélni mindazt, amiért odamentem. Bevallom, ritkán lapoztuk át korábbi képeinket is. Üres is maradt a 32 gigás kártya. Néhány pillanatot azért megörökítettünk mobilokkal. Reggeli hangulatok, bohóckodások, kajálások... a mi élményeink.
Nagyon könnyen ment, hogy kizárólag emlékeink között tároljuk a lenyűgöző út képeit, a katedrálisok hangulatát és minden egyebet, amit szavakkal, bitekkel leírni, lerajzolni nem lehet. Így biztos nem tud senki ásítani és legyinteni rájuk.